Photos & illustration: Alex Tomoff

Trafalminia nem mindig volt földi pokol, a korrupció és a diktatúra szinonimája. Egykoron egy gyönyörű kis ország volt, ahol átlagos, de szabad emberek éltek. Akkoriban még nem tanították meg őket, hogyan lessék meg és súgják be egymást; vagy éppen arra, hogy jelentsék szomszédaikat, mielőtt azok jelentik őket. Nem tanították meg őket a gyűlöletre és a rettegésre; és hogy többé ne tudjanak különbséget tenni olyan dolgok között, mint a tisztelet, a szeretet és a félelem.

Most egyszerre zuhan rájuk minden egymás ellen feszülő érzés a világ iránt, ami körülveszi őket. Rettegnek a kormányuktól, persze ha valaki kérdezné, azt mondanák, szeretik azt. A legfurcsább az egészben, hogy néhányuk nem is hazudik.

Tisztelik a vezetőiket – ezt állítják, de elhiheted, gyűlölik is őket.

Úgy tesznek, mint akik törődnek a közösségükkel, az országukkal, a szomszédságukkal, a házukkal, a szomszédaikkal és polgártársaikkal, de viszolyognak is tőlük, hisz azok bármikor jelenthetik őket valamiért, és ha épp semmi jelentésre méltó nincs, majd kitalálnak valamit – valamilyen hazugságot, csak hogy jelenthessenek ott, ahol kell, akinek kell.

A félelem és a gyűlölet kéz a kézben jár, ezért sietnek jelenteni szomszédaikat, eléjük vágva, mielőtt azok tehetnék meg. De az igazi remegés akkor száll rájuk, mikor látják, hogy besúgásaik eredményeként a szomszédok bajba jutnak, értük jönnek és elhurcolják őket – vallatásra – aztán senki nem látja őket többé, mert a kormány mást küld a helyükre, hogy költözzön be a lakásukba. Valakit, aki talán még veszélyesebb, ki tudja? Mindenki veszélyes, de mennyire? Újakat küldenek. Trafalminiában nincsennek üres otthonok, vagy elpazarolt lakóhelyiségek. A lakóhelyek pazarlását csak a Politburo engedheti meg magának. A Politburo mindent megtehet.

Országukat mennyországnak nevezik, és erről énekelnek dalaikban.

Túlélésük egyetlen módja a korrupció. Mindent – a legnagyobb horderejű ügyektől a legegyszerűbbekig – a korrupció vezérel.

Ha valakinek fáj a foga, nem mehet egyszerűen el a fogorvoshoz, hacsak le nem fizeti azt. Igen, az egészségügy hivatalosan ingyenes – a propaganda rá is vette a Trafalminiaiakat, hogy erre büszkék legyenek.

Kenőpénz hiányában viszont a szegény páciens élete fájdalomban telik; orvosa ugyanis cselesen használja a számára biztosított törvényes kiskapukat, melyek segítenek neki a szenvedő beteg vizsgálatának örökös elkerülésében.

Az orvos ide-oda küldi a szegény illetőt, hogy szerezzen be minél több dokumentumot, zárójelentést. Mindig van egy újabb kulcsfontosságúnak tűnő aláírás, aztán az orvos elküldi a nyomorultat, hogy keressen olyan dokumentumot, ami bizonyítja, hogy kezelésre van szüksége, és így tovább.

Minden így működik az országban. Elenyészőek a fizetések, és a korrupció az egyetlen eszköz a bevételek növelésére. Helyesebben, a bevétel megtévesztő érzését szerzik így meg a polgárok, hisz azt a pénzt, mellyel megvesztegették őket, mint személyzetet az egyik helyen, kifizetik a következőn, mint ügyfelek, ezzel is tovább olajozva a gépezetet.

Így illan el markukból a pénz, amilyen gyorsan érkezett – az érmék és bankók mindössze tulajdonost váltanak. Szinte mindenki szegény, a maroknyi gazdag pedig annyira vagyonos, hogy Trafalminiai társaik szemében olybá tűnhet, mintha valamiféle tündérmeséből léptek volna elő.

Ezen gazdag emberek az uralkodó osztály tagjai: polgármesterek, a városi tanács, a Politburo, valamint a Parlament tagjai, karöltve az általuk magasabb pozíciókba kijelölt személyekkel – bankok, gyárak, üzletek igazgatói, és így tovább.

Azt viszont tudnod kell, hogy Trafalminiában minden pozíció kormányzati jellegű, hisz minden a kormányé és az államé, semmi sem saját.

A milícia gondoskodik róla, hogy ez a két társadalmi osztály soha ne érintkezhessen.

Mindez persze a Forradalom után történt. Azelőtt Trafalminia csupán egy nagyon átlagos ország volt. Ki a fene gondolta volna, hogy a Világforradalom őket is elérheti?

De ez most mindegy is.

Mikor győzött a Forradalom, minden munkanélküli, tanulatlan, vagy csak úgy általánosságban boldogtalan polgár örömmel vetette magát az új életbe. Éltették a reményt, hogy minden, amit a vezetők a proletároknak ígértek, egyszer csak valóra válik. A vezetők szavukat adták a munkásosztálynak, hogy minden a népé – sőt, a népért lesz.

Nem így történt.

Csak a proletárok vezetői tudták saját hasznukra fordítani a Forradalmat. Ők is szegények, munkanélküliek, iskolázatlanok, boldogtalanok és sikertelenek voltak addigi életükben, de – szerencséjükre – a Világforradalom vezérei őket választották képviselőik soraiba és jelölték ki arra, hogy biztosítsák a Trafalminiai Forradalom sikerességét. Ők irányították a Forradalom helyi ágát, így jutott nekik bőségesen hús a tányérból.

Mint láthatod, a Központi Politburónak megvoltak a maga bábkormányai azokban az országokban, ahol sikert aratott a Forradalom.

Minden kétség és lehetséges ellenforradalom eloszlatására a Politburo azt a megoldást választotta, hogy kivégzi a Trafalminiai elit tagjait, így senki sem tudott felkelést szervezni ellenük.

Nem volt több költő és író, tanár, politikus, újságíró, festő, katona; nem léteztek többé a régi (a milícia előtti) rendőrség tagjai, az egykori intézmények emberei, vagy a régi Tudományos Akadémia. Nem voltak már kereskedők, kézművesek, mérnökök, tűzoltók… Senki nem maradt, aki nem állt a Párt, a Politburo és a Forradalom zászlaja alá. Aki csak ellenkezni mert, – akiről csak SEJTETTÉK, hogy ellenkezhet – kivégezték, vagy a táborokba hurcolták. Néhányat koncepciós per után végeztek ki, sokuknak még az ügyét se tárgyalták, vádat sem emeltek ellenük, csupán hidegvérrel lemészárolták őket.

Rengeteg embert szállítottak el teherautón, mint a marhákat, az éj leple alatt, saját sírjuk megásására kényszerítve őket, és aztán jött a kivégzés. Néhányat lelőttek, de másokat (Minden fillért meg kell spórolni! Spórolni, spórolni, spórolni, elvtársak! Spórolni még a golyóval is!) ásóval, csákánnyal, baltával, fémrudakkal és kövekkel vertek agyon.

A “szerencsésebbeket” munkatáborba küldték, ahol halálra dolgoztatták őket. Át kellett őket nevelni a Párt és a Haza szájíze szerint.

Azonban kérlek, ne feledd: A pokol nem minden lakója ördög.

***

Smoktunowski, az író egy padon ücsörgött a “Forradalom” körzetben található “Szabadság” téren. A “Partizánok” kávézóra szegezte tekintetét, de semmit sem látott. Semmit sem látott, mert lefoglalta kitörő nevetésének elfojtása. Belül azért kiélvezte a kuncogás örömeit. Trafalminiában az ilyen perceket dédelgetni kell – amikor a tested nevetni akar. Az öröm pillanatait.

Miután saját életének kioltására tett kísérlete kudarcba fulladt, az egész világ megváltozott Smoktunowski szemében – azt viszont nem látta át, pontosan hogyan. Az ok-okozat koherenciája teljesen elmosódott előtte. Furcsa ezt kimondani, de – védve – érezte magát.

Védve érezte magát. Nem csupán azért, mert eltörött a gerenda, amire megpróbálta felakasztani magát – az a vastag farúd úgy tört ketté, mint egy fogpiszkáló! Hanem azért is, mert valamilyen ismeretlen nyugodtság lépett be a mindennapjaiba. Védelem.

Érdekes dolog… eddig is szeretett nevetni, de csak most jött el az, hogy örömét lelte a nevetésben, épp úgy, mint gyermekként. Mintha az évtizedek, amelyek a pillanat és a gyermekkora közt álltak, soha meg sem történtek volna, minden általuk hozott szomorúsággal és nehéz helyzettel együtt. Eltűntek.

Boldogsággal töltötte el a friss levegő, élvezte, imádta a napot, a szelet, mosolygott a madarakra és a fákra. Más szóval, azok számára, akiket normálisnak titulálnak, az ő viselkedése bolondosnak, zabolázatlannak tűnne. Őrültnek.

Újra nevetni akart, hangosan, mert épp egy fárasztó vicc jutott az eszébe. De nem tette…

Ugyanis a nevetést nem éppen nézték jó szemmel, hiszen aki nevet, az biztosan valami olyan dolgon nevet, ami illegális. Nem mintha a humor a tiltott dolgok sorában állna, de csak HUMOROS dolgokon szabad nevetni – amik nem épp fellelhetőek az utcán. Valamint, a gyakorlat megtanította a milícia embereit arra, hogy aki csak úgy minden látható ok nélkül nevetgél, valami illegálisat forgat a fejében. Most igazuk is lenne, ugyanis Smoktunowski épp most talált ki egy viccet: “Ha politikusainkat az arab sejkekhez küldenénk, egy éven belül hiányválság következne be homokból.”

Az olyan viccek és gúnyolódások pedig, amik a Párt és a Politburo rovására mentek, államellenes aktivitásnak számítottak. Sok politikai foglyot egy-egy, a hatóságról mondott vicc miatt hurcoltak el a munkatáborokba és börtönökbe. Vagy a titkos- vagy és az általános milícia őrei hallották meg, vagy épp a szemfüles polgárok jelentették őket.

Tettrekész civilek pedig akadtak szép számmal. Olykor-olykor meg is jutalmazták őket. De általában legnagyobb jutalmuk a Párt iránti hűség volt, valamint az, hogy “a mi embereink” sorába léphettek, ami nagyban csökkentette az esélyét annak, hogy egyszer “kívülállóknak” tekintsék őket. Hisz a “kívülálló” a “káros” előszobája és szinonimája volt. Akiket károsnak tituláltak, azok pedig – fizikailag – nem lehettek a társadalom tagjai többé.

Amikor a rend civil ruhás őre elsétált Smoktunowski mellett, ő megeresztett egy apró mosolyt, mintha csak a milícia emberét üdvözölte volna; gondolta így kiereszthet egy kicsit a felgyülemlett kacagás feszültségéből, de tévedett – majdhogynem előtört belőle a nevetés vulkánja. Ez pedig, mint abban biztosan egyetértenél, egy cseppet gyanús lett volna. Legjobb esetben is ittasnak vagy elmebetegnek nézték volna az embert érte – a hasonlókat pedig a milícia őrszobáira kellett szállítani, hogy ne zaklassák a lakosokat. Az őrszobákon pedig nem sok jóra számíthattak azok, akiket elfogtak. Nem várhatták ki csendben ülve a szabadon bocsátásukat; általában jött egy milícia tag – aki nem kapta meg az élettől, a feleségétől, vagy a sorstól amire vágyott – hogy levezesse dühét a rabokon.

Smoktunowski nagy nehezen összeszedte magát, felkelt és elindult a “Partizánok” kávézó felé. Nem akart pénzt költeni, de mégiscsak ártatlanabbnak tűnt egy csésze kávét szorongatva, mint magában vihogva egy padon, mint egy őrült. Csupán a friss levegőért indult el erre a kis sétára, és hogy kiszellőztethesse a fejét. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után fogott bele ezekbe a mindennapos sétákba. Emberek… mindegyik máshogy dolgozta fel a Forradalmat. Minden fejben más Forradalmak éltek. Még nem tudta, megismétli-e a kísérletet, vagy sem. Nem forrott ki benne a döntés. Még azt sem tudta eldönteni, hogy az életben maradás ténye jó vagy rossz érzéssel tölti el – a változást viszont teljes bizonyossággal érezte. Smoktunowski még nem látta be, de boldogabb volt, mint azelőtt.

Elhatározta, hogy később elmeséli majd a viccet annak a kevés barátjának, akikben még megbízott. Senkit sem tartóztattak még le ebből a szűk bizalmi körből, tehát úgy festett, senki sem bizonyult közülük besúgónak. Eddig. Ezek a dolgok persze változtak, de egy csipetnyi ráérzés általában segített annak eldöntésében, kiben meddig bízhatsz meg, és kiben egyáltalán nem. A Trafalminiaiak mindennapjait a megérzés vezérelte. Más választásuk nem is lett volna, hisz a józan ész és logika már réges-rég eltűntek a horizonton.

A “Partizánok” kávézóban ugyanaz a kávé volt kapható, ami bárhol máshol az országban; mindegy, hogy hol iszod, ugyanolyan egyszerű, fekete kávé. A Trafalminiaiaknak fogalma sem volt, hogy a Falon túli világban milyen ínyencségeket fogyasztanak, cappuccino, frappuccino, lefölözött tej, tejszín, szója latté, vanília latté és hasonló finomságok. Trafalminiában kaphattad a) feketén, b) tejjel (ha jó kedvedben voltál és nem zavart, hogy ezzel esetleg felbosszantod a pincérnőt.)

Smoktunowski cukrot rakott a kávéjába, megkavarta, majd belekortyolt. Közben rámosolygott a pincérnőre – az a korábban elfojtott mosoly végre megtalálta az útját. Ki kellett szabadulnia! Ha máshogy nem, hát apró porciókban. A pincérnő szótlanul, üres szemmel meredt vissza rá, majd leült a süteményespult mögött.

Smoktunowski! – Szólalt meg mellette egy hang, ami a mosoly elrejtésére késztette, miközben hátrafordult.

Igen? – motyogta válaszul.

Hogy van ma?

Jól…

Bravó, bravó. Rendben van. Mi lenne, ha sakkoznánk egyet? – kérdezte az idős ember aggódó hangon, szemével a semmibe meredve. Smoktunowski azon gondolkodott, vajon hozzá beszél-e. Aztán azt gondolta, az öreg valószínűleg vak.

Nem volt az.

Ismerjük egymást?

Smoktunowski, mint minden Trafalminiai, nagyon bizalmatlan volt, ha idegenek szóltak hozzá, mert ezek általában inkognitóban ügyködő milíciatagok voltak, akik csevegéssel próbáltak valamiféle információt kicsikarni az emberből.

Hát persze, persze. – mondta az idős ember, bólogatás és mosolygás közepette. Aztán furcsán természetesnek érződő módon hozzátette az ellenkezőjét. – Nem, nem hiszem, nem…

Az idős ember valahogy nem tűnt veszélyesnek. Megérzése azt súgta Smoktunowskinak, hogy az öreg nem akar semmi olyat, ami veszélybe sodorná őt. Kissé szenilis, jóhiszemű idős férfinak tűnt, aki titokban még emlékszik a Forradalom előtti életre, és néha úgy tesz, mintha a Forradalom soha meg sem történt volna, idegenekhez szólni pedig még most sem lenne akkora nagy ügy. Kora alapján nem tűnt őrültnek vagy bolondnak, csupán szép kort megélt aggastyánnak. Veszélytelen, mint láthatod.

Mielőtt Smoktunowski válaszolhatott volna, az öregember előkanyarintott egy sakktáblát és bugyután vigyorgott rá.

Fehér, ugye?’

…?

Maga lesz a fehér, ugye? Mindig a fehérrel akar lenni.

Azt mondta, nem ismer.

Ez igaz.

Ó… – nem volt világos, hogy ez egy szó eleje, vagy egy mondaté, esetleg csak egy felkiáltás, mert az idős férfi hirtelen így folytatta:

Nézzük csak, nézzük csak… itt a király. – Mondta és kihúzott egy régi újságpapírba csavart sakkfigurát a zsebéből.

Miért…

Miért hordom a zsebemben? Nos, nagyon gyenge, nyomorult pára. Félek, hogy megfázik, könnyen náthás lesz. És magunk közt szólva – az idős ember előrehajolt és Smoktunowskira kacsintott – nagyon szeszélyes, ez pedig mindenkit idegesít. Valami soha nem tetszik neki, a panaszkodása pedig legtöbbször mindenki utolsó idegszálán táncol. Még nekem is elegem van ennek a fehér királynak a nyekergéséből.

Együtt láttak neki a sakktábla felállításának. Smoktunowski körbepillantott a kávézóban. Senki nem figyelt rájuk. A pincérnő a proletár divatról szóló magazinját nyálazta, békés csendességét pedig nem zavarta meg más, csak a többi vendég, akik kettes, hármas csapatokban ültek, és időről időre kezükkel intettek neki, hogy még egy kávét vagy teát rendeljenek. Ha rá is kacsintottak, akkor azt is tudta, hogy titokban egy kis konyakot kell csúsztatnia a poharukba.

Miután meghaltunk… Úgy értem, a feleségem halála után, elnézését kérem, Smoktunowski. – az öreg úr rámosolygott. – A vén agyam megtréfál, aztán zöldségeket beszélek! Szóval, miután a feleségem elhunyt, elkezdtem sakkozni. Ez a mesés játék azelőtt nem igazán keltette fel az érdeklődésemet.

Honnan tudja a nevemet, ha megkérdezhetem?

Maga mutatkozott be.

Nem, nem hiszem.

Dehogynem, vagy nem?

Nem.

Hát akkor honnan tudhatnám a nevét?

Engem is ez érdekelne.

Smoktunowski úr, én egy vénember vagyok. Arra sem emlékszek, hogy kerültem ma ebbe a kávézóba. Emlékszek, hogy régen sokszor jártam itt. Mikor még “Tisztelet” kávézó volt. Tudom mit csináltam és kivel, kikkel beszélgettem évekkel ezelőtt, de akkor sem emlékeznék, hogy honnan tudom a nevét, ha az életem múlna rajta. Paraszt az E4-re!

Tessék?

Én így kezdenék. Paraszt az E4-re. Persze Ön dönt.

Smoktunowski az E4-re tolta a parasztját.

Az idős férfi erre lépett a saját szemben álló parasztjával. A játék ilyen séma szerint haladt egy darabig, kiszámítható lépésekkel, egészen addig, amíg az öreg el nem jutott addig, hogy leüssön egy bábut. Egy parasztot. Előrébb csúsztatta a futóját és kész is volt.

Eldördült egy lövés. Legalábbis egy tompa, lövésszerű hang. Mintha csak messziről szűrődött volna be. Smoktunowski riadtan körbenézett. Először arra figyelt fel, mintha senki nem hallott volna semmit. Persze, volt bűnözés Trafalminiában is – aki rendelkezett egy kis sütnivalóval, tudta ezt. Csak a félanalfabéta együgyű flótások (igen, ők voltak többen, de nem mindenki tartozott közéjük) és a mélységesen naiv Trafalminiaiak dőltek be a propagandának, ami azt harsogta, hogy mindenféle bűnözést sikerült elűzni az országból, és minden bűntény csak egy emlék már a múltból, hisz a Forradalom elfojtotta azokat.

Tehát igen, Trafalminiában is volt bűnözés – azonban nem ilyen jellegű, hisz minden fegyvert szigorú kontroll alatt tartottak. A fényes nappal történő lövöldözés fölött nem lehetett elsiklani, mert az biztos, hogy valamilyen módon a milícia tevékenységét jelezte volna, ami pedig azt jelentette volna: ártatlan emberek szenvednek.

De nem. Senki más nem kapta fel a fejét a lövés hallatán.

Ők nem hallják, Smoktunowski. – Mondta az idős ember, szemével továbbra is a sakktáblára meredve.

Tessék? De… hogy… de mi…?

Nézze Smoktunowski! Felelt az öreg és a sakktáblára mutatott.

Smoktunowski odapillantott és leesett az álla. Az idős ember futója, az, amelyiknek a paraszt leütése volt a feladata egy puskát szorongatott, amiből vékony füstcsík szállt fel. Smoktunowski ezután a parasztjára fordította a tekintetét és észrevette, hogy az apró katonává változott, sisakkal a fején. Az összes figura átváltozott.

Emberi arcuk és formájuk lett, a parasztok modern katonák ruháiba bújtak, a királyok és királynők a Politburo-s gazdag emberek jelmezét öltötték, a hátul álló bábuk – futók, bástyák, csikók is hasonló öltözetben pompáztak, csak sokkal kisebbek voltak.

Smoktunowski parasztja fájdalomban vonaglott. Letérdelt, majd összeesett, sisakja pedig a többi bábu lábai elé gurult. Két másik paraszt cipelte el a halottat le a sakktábláról, majd visszasétáltak a helyükre.

Smoktunowski úgy érezte, megfullad. Levegőért kapkodott, de mindhiába. Szemei tágra nyíltak; még ő, az író sem tudott volna ilyesmit kitalálni. 

Nyugalom, Smoktunowski, kérem, ne vonja ránk a figyelmet!

Ezek a szavak minden Trafalminiait nyugalomra intettek és visszalopták arcukra a higgadtságot, akármennyire ijedtek vagy döbbentek is legyenek. Smoktunowski arca is visszanyerte addigi nyugalmát egy pillanat alatt. Jéghideg nyugalmat.

Na látja! Senki sem hallott semmit. Nem látják a játékunkat. Nem kell rá fölöslegesen felhívni a figyelmet, nem igaz? Ne aggódjon. Ez csak egy játék.

De hogy…? – Smoktunowski előrehajolt. Ebben a félig kiejtett kérdésben benne volt minden, amit kérdezni, tudni, érteni akart. Benne voltak azok a dolgok is, amiket (még ha szabadon is beszélhetett, és amikre úgy reagálhatott, ahogy tetszett) nem tudott szavakba önteni, bárhogyan is próbálkozott.

Játsszon. Csak játsszon, Smoktunowski! Minden a legnagyobb rendben. Ez csak egy játék. Hogyan magyarázhatnám, el mi is ez, hogyan? Ez csak egy játék, ennyi az egész. Nem kell aggódnia, vagy megsajnálnia őket… ezek csak sakkfigurák.

Igazat szól, Mester. – Mondta egy vékony hang.

Smoktunowski lefelé fordította a tekintetét, hogy megnézze ki szólalt meg. Az egyik parasztja volt az, a legkisebb mind közül. (Fiatal fiúnak tűnt… Uramisten, majdnem gyermek még!) Puskáját szorongatva állt, az általa viselt egyenruha két-három számmal nagyobb volt, mint a mérete, a sisakja pedig jóval nagyobb volt a fejénél, majdnem a szemébe csúszott, ezért aztán oldalra kellett hajtania a fejét, hogy le ne essen róla. Közben ezt motyogta:

Mi csak sakkfigurák vagyunk az Ön játékában, Mester. Úgy használ minket, ahogy kedve tartja. Bölcs a mi hatalmas vezérünk!

Maga jön. – Mondta az öreg.

Néha egyszerűen el kell fogadnod: mindig lesznek dolgok, amiket az agyad nem képes felfogni, megérteni. Amikor ilyennel találkozol, nyisd meg a túlterheléstől védő szelepeket, és engedd el magad. Mire idáig eljutsz, már nem fogsz azon gondolkodni, mit KELLENE tenned – nem leszel rá képes. Egyszerűen csak megteszed. Az agyad önvédelmi mechanizmusokkal van felvértezve – ha megpróbálná elemezni, ami körülötte történik, az jó eséllyel önmaga megsemmisítésével végződne, ezért aztán egyszerűen csak leáll.

Smoktunowski előrébb csúsztatta a kis parasztot. A kis ember felemelte a puskáját és lelőtt egy fekete parasztot.

Pusztulj, te szarházi! Dögölj meg! – ordította a túlméretezett sisak aprócska viselője. A fekete paraszt hanyatt vágódott. A többiek elhurcolták, majd visszaálltak a helyükre.

Smoktunowski és az öreg egy ideig némán folytatták a játékot. A sakktáblára koncentráltak, és megtették előre kitervelt lépéseiket. Az egyetlen zaj a tábláról hallatszott. A bábuk hangja. Csúnyán beszéltek – káromkodások törtek elő belőlük, melyek közül a legszínesebb a parasztoké volt.

A királyokból csak az ijedtség és a félelem hangjai buktak ki: Jaj! Ó! Au! Ők tűntek a leggyengébb láncszemeknek, érzelmileg a legtörékenyebbnek – más szóval gyáva férgek voltak. A tenyerükkel takarták el a szemüket, mintha csak ijedt kislányok lennének.

Mihelyst eljött az idő, hogy Smoktunowski sáncoljon, királya szó szerint eliszkolt a pufók bástya mögé; térdre ereszkedett, feje pedig majdnem eltűnt a bástya hátsójában.

Királynője undorral és közönnyel nézett le rá, majd előhúzta bicskáját a táskájából, és így várt a sorára. Úgy érezte, hamar eljön az ő ideje mert jó pozícióban állt a támadáshoz. Az öreg lépett, Smoktunowski is, ezek után az öreg sáncolt, és eljött a fehér királynő köre.

Smoktunowski a futó ellen küldte. Ez volt az a futó, aki a játék első lövését adta le. A királynő leszúrta, majd elvágta a torkát, ezek után pedig szúrt még néhányat a szívébe. Mikor a futó a földre zuhant, még mindig szurkálta – bicskáját a hátába mártotta. Ezután az összeszurkált futót is kivonszolták a csatamezőről.

Időről-időre Smoktunowski körülnézett. Senki sem figyelt rájuk, nem hallotta a lövéseket, vagy a bábuk kiabálását. Körülöttük az emberek továbbra is a konyakos kávéjukat, teájukat kortyolgatták, és míg egyesek nevetgéltek valamin, mások komoly dolgokat vitattak meg. Az élet ment tovább. Senkit sem izgatott a két sakkjátékos jelenléte és az ő apró, varázslatos játékuk. Mindenki magával volt elfoglalva, élte a saját kis életét, amennyire szabad volt. Amíg szabad volt.

Smoktunowski veszített.

Jól játszott, Smoktunowski. – gratulált neki az idős férfi kézrázás közepette.

A bábuk a tábla szegélye felé meneteltek. A halottak felpattantak, leporolták magukat és színpadiasan a többiek mellé szegődtek. Az öreg felfordította a táblát, a bábuk pedig ráálltak. Megvárta még mindenki a helyére áll, majd egyetlen mozdulattal rájuk csukta a sakktáblát, mely így kis dobozkává változott. Az asztalra tette, és mosollyal az arcán hátradőlt.

Forradalom. – mondta az öreg. – Minden egyes alkalommal megélik a saját Forradalmukat. Néhányan életben maradnak, mások meghalnak újra és újra. Nyomorult kis párák. Olyanok, mint mi, csak ők hazatérhetnek, ha vége a játéknak. A Halál pedig egyfolytában megmutatja az arcát az embereknek. Azért, hogy emlékeztesse őket halandóságukra; arra, hogy mennyire véges az idejük és el kell dönteniük, mire használják. Mindig leleplezi magát. A hírekben. Az elhunyt és haldokló szerettek testében és szemeiben. Az ember az egyetlen teremtmény, aki ráeszmél halandóságára, aki tisztában van vele. S mégis – ő az egyetlen, aki úgy tesz, mintha halhatatlan lenne. Látom, hogy kérdések gyülekeznek a szemében. Sok mindent szeretne megkérdezni, megtudni, én pedig megmutatom magának a választ. Most. – mondta az öreg majd felállt és intett a kezével Smoktunowskinak, hogy kövesse. Az ajtó felé vették az utat. Kilépve rajta elvegyültek a sétáló emberek között. Olybá tűnt, mintha kétszer olyan lassan mozognának, mint a többiek.

Csak az ember tesz úgy – folytatta az öreg -, mintha uralná az időt. És csak ő az, aki tudja, hogy ez nem igaz. Nem furcsa? Mit gondol? És mikor végre tényleg megérti, hogy véges az ideje, nem arra használja fel, hogy minél több jót tegyen, valami jót hagyjon maga után, jobb hellyé tegye a Földet. Inkább kapkodásba fog, hogy minél több gonosz tettet hajtson végre, minél többet harácsoljon. Nem fogja fel teljesen, mit jelent a vég, és hogy nem viheti magával a pénzét, vagy a drága, csilli-villi dolgait, mikor meghal. Mind azt mondja, hogy érti, de nem így van. Sietnek bosszút állni, lopni, és ártani. Tudni és érteni valamit két teljesen különböző dolog. Na, itt is volnánk.

Egy régi épület előtt álltak. Gyönyörű homlokzata volt, melynek fesledező vakolata elárulta, hogy már igencsak belekóstolt az idő vasfoga. Csodás díszek ültek rajta, bejárata pedig magasra ívelt.

Csak ön után. – motyogta az öreg, majd beléptek az épületbe. Előttük sötét, meredek lépcsősor tornyosult, régimódi, fa korláttal. A falak zöldek voltak a szegélyig, felette pedig fehérek. Egészen a mennyezetig. A festék már lekopott, a szürke szín pedig hatalmas területeket harapott ki belőle magának – egyenetlen, penészes foltokat képezve. Fagyos levegő állt a helyiségben.

Szeretném, ha emlékeznél erre, Egor: a Pokol nem minden lakója ördög. Egy alapvetően jó ember is romlottá válhat, ha túlfeszíted a húrt. Visszafelé már nem annyira működik a dolog, de azért erre is emlékezz. Egy jó ember, aki gonosszá vált, még visszatérhet és lehet újra jó. De azt is tudnod kell, hogy vannak, akik visszafordíthatatlanul rosszak. Gonosznak születtek. Ők általában “aprócskák” belül, és folyamatosan rettegnek mindentől. Most látni fogja Bezbradov elvtárs szörnyű, visszafordíthatatlan és megbocsáthatatlan tettét. Egy hónapja követi a feleségét arra gyanakodva, hogy az megcsalja őt, míg ő dolgozik. Az információt – mely szerint egy férfi oson be a lakásába ez idő alatt – egy szomszédtól kapta. Mint ahogy azt képzelheti az épületre tekintve, a Bezbradov család és szomszédaik jómódú emberek. A Politburónak dolgoznak. Példának okáért Bezbradov a “Trafalminia” étterem raktártulajdonosa. Ez egy belvárosi hely, és mint azt ön is tudja, kizárólag a Politburo nemzetközi vendégeinek és fejeseinek tartják fent. Bezbradovnak a szomszédja köpött a felesége állítólagos hűtlenségéről, aki a Kulturális miniszter helyettesének a személyi titkára volt. Ő súgta meg neki, hogy a felesége látta, ahogy Bezbradov felesége beenged egy idegent a lakásukba. –

Ebben a pillanatban hangos nyikorgással kinyílt mögöttük az ajtó és egy magas, vékony, fekete szakállú fiatalember futott feléjük. Egor Smoktunowski hátrahőkölt, de az idős ember megnyugtatta.:

Nem lát minket. Most senki sem lát minket.

A fiatal férfi felrohant a lépcsőn. A második emeleten kinyílt egy ajtó, ő pedig beslisszant rajta.

Bezbradov lakása. – magyarázta az öreg. Smoktunowski bólintott. Az öreg folytatta:

Bezbradov, rejtekhelyéről leskelődve párszor látta, amit most mi is. Néhányszor. És nem tetszett neki a dolog. Aztán ahelyett, hogy beszélt volna a feleségével, hogy megbizonyosodjon, mi is történt, az apja példáját követte. – Határtalan durvaságát. Az öreg Bezbradov eszméletlenre verte volna a feleségét, talán agyon is ütötte volna. De az ijfabb más módszert választott. Megmérgezte a vizét. A mérget abba a vizes kancsóba csúsztatta, amivel a felesége kávét szokott csinálni magának. Ő pedig elment a munkahelyére, alibi gyanánt, és várt. Mindegy, mennyire balga volt a kibúvó, neki elég volt. Ő nem akárki. Az olyan emberek feleségei, mint ő, nem olyanok, mint a mi feleségeink. Ők inkább tárgyak, mint emberi lények. Senki sem nyomoz majd. Mindannyian inkább tárgyak vagyunk nekik, mint emberek.

Nem tudunk segíteni rajta? Megállítani?

Nem tudunk.

Legalább figyelmeztetni?

Nem lehet.

Ez túl kegyetlen büntetés házasságtörésért…

Ó, de hisz nem tette meg. Nem csalja meg.

Hogy mi? És akkor mi van a fiatalemberrel?

A szolgálólányba szerelmes, Lyubába. Lyuba huszonegy éves, a szülei pedig pénzért házasítanák, mivel nagyon szép lány. Ő pedig – ebbe a szegény emberbe szerelmes. Egy zenészbe. Lyudmila Bezbradov az áldott jó szíve miatt megsajnálta őket, a gonosz férje elől pedig titokban tartotta az egészet. Segít nekik, hogy a lakásban találkozhassanak, amíg a férje dolgozik. A mai randevú lesz az utolsó.

Egy szempillantás múlva sikítás hasított a levegőbe a második emeletről. Úgy tűnt, Lyudmila Bezbradov ivott a kávéjából.

Á, ez az ötös lakás… – az öreg megrázta a fejét.

Ötös lakás…? – ismételte Egor Smoktunowski elkalandozva.

Igen, az ötös. Érdekli, hogy miért van az ötös lakás a másodikon, vagy, hogy miért rossz a reputációja?

Igen.

Ez az épület már csak fele akkora, mint régen volt. A másik felét lerombolták, hogy szélesíthessék az utcát. Az épületnek régen két bejárata volt, és minden szárnya három szintes volt. Minden szinten egy lakás helyezkedett el. Egyes, kettes, hármas – innen folytatták. Négyes, Ötös, Hatos. Régi számozás. A rossz reputáció pedig még a Forradalom előttről maradt.

Itt történt az, hogy egy bizonyos Anna Pavlov egy másik Anna Pavlov halálát okozta. Végül őt is elérte a végzet, mivel a szobalánya megmérgezte. Mint látja, az öreg Anna Pavlov gonosz volt. Már azelőtt gonosz volt, hogy elhagyták volna. Azért hagyták el, mert gonosz volt. Nem azután vált azzá, hogy a férje maga mögött hagyta; pontosan ezért hagyta ott. De gazdag családból származott, nem pénzért házasodott, pénze mindig is volt. Fiatal korában sokat szórakozott, rengeteg férfival, sok buliban megfordult és… mocskos dolgokat művelt. Azért ment férjhez, mert – nos…. ezt várták el tőle. De sohasem volt hűséges. Folyton hazudott a férjének és csalta őt. Neki pedig végül elege lett belőle, és kivágta őt az életéből, hogy úgy mondjam. Kidobta, ő pedig visszaköltözött a lakásába. Ebbe, amit a családjától örökölt. Azonban, ahogy korosodott, már nem igazán vágyakozott utána senki. Az egyedüli személyek, akik keresték a társaságát, azok vagy idősödő agglegények voltak, akik szerettek mulatni és emlékeztek rá, hogy volt ez a nő, a “Smokinova” utca 12 alatt, az ötös lakásban, aki soha nem mond nemet – vagy pedig olyan fiatal fiúk, akik pénz reményében ajánlották fel neki a szolgálataikat. Először azt hitte, hogy ez nem is zavarja, de mikor már nagyon öreg volt, rájött, hogy ez egyáltalán nem így van. Életében először igazán magányosnak érezte magát. Ez elszomorította és kissé depresszióssá tette. Azonban, mivel gonosz ember volt, még mocskosabbá vált ahelyett, hogy jócselekedetekben lelt volna feloldozásra. Ahogy múlt az idő, hozzá költözött megözvegyült unokahúga, akinek volt egy kislánya is. Ide, a “Smokinova” utcai ötös lakásba.

Smoktunowski előtt egyszer csak megelevenedtek az öreg szavai. Mintha egy mágikus képernyőre lett volna kivetítve a jelenet, akár egy némafilm egy régi vetítőgépből. A képek kicsit túl gyorsan mozogtak. Smoktunowski úgy érezte, mintha elhagyta volna a saját testét, hogy betekinthessen egy másik dimenzióba. Ahogy az öreg tovább mesélte a történetet, a képek táncoltak Smoktunowski szemében.

A kislányt is Anna Pavlovnak hívták. – folytatta az öreg. – Nem tudom, hogy a nénikéje után nevezték-e el, de a világ legszebb gyermeke volt. Aranyszínű, göndör fürtökkel és ibolyakék szemekkel. Ezek a szemek úgy csillogtak, mintha mindent tudtak volna. De mikor a kis Anna idekerült, a “Smokinova” tizenkettőbe, elerőtlenedett. Szemei elszürkültek, fürtjei megsötétültek. Olybá tűnt, ez a kisgyermek már azelőtt megöregedett, hogy felnőtt volna. Nem sokkal ezután más szemtelen rokonok is beköltöztek az ötös lakásba.

Érni kezdett a Forradalom. Fosztogató bandák jelentek meg mindenhol, a gonosz Anna fivére pedig egyre jobban elmerült a Forradalmi ideológiában. A régi rendőrség körözte emiatt, és amikor végre rátaláltak, le is tartóztatták. A felesége és két gyermekük pedig beköltözött Anna lakásába, mert – mivel egy veszélyes bűnöző családtagjai voltak – a sajátjukat elkobozták. Nekik is bűnhődniük kellett, kilakoltatták őket.

Az a nő majdnem olyan gonosz volt, mint Anna. Nem annyira, de majdnem. Ezenfelül alattomos és kapzsi is. Tudta, hogy mihelyt Anna meghal, valaki minden pénzét megörökli. A férjének minden pénze már az állam tulajdonát képezte, miután letartóztatták és elítélték. Minden, ami rámaradt, az sógornője, Anna jóakarata. Saját családja szegény volt, így hát hozzáment Anna fivéréhez a pénzéért – amelynek persze mostanra már nyoma sincs. Ő a pénzhez ment hozzá, és vele kellett maradnia. Nem a semmiért feküdt egy ágyba azzal a kopasz, izzadt szemétládával minden éjjel. Még a gyermekeit is kihordta – rondák lettek, mint az apjuk és gonoszak, mint az anyjuk. Mindez nem lehetett a semmiért!

Persze, igen – amikor végre eljött a Forradalom, férjét kinevezték a Parlament tagjának a Forradalomért tett áldozataiért. Hiszen az elveiért börtönözték be, ami elég volt ahhoz, hogy az új államban nagyon jó helyzetben találja magát. De a feleség nem tudhatta, hogy a Forradalom eljön majd és sikert arat. Jóban akart lenni Annával, hogy amikor a nő meghal, ő örökölhessen utána mindent. Aztán megérkezett a Forradalom – ez pedig visszabiggyesztette a mosolyt az arcára.

A vén Anna pedig nem érte meg, ahogy az új állam elkobozza a lakását és Bezbradovnak ajándékozza. Kicsivel azelőtt halt meg, mielőtt a Forradalom megváltoztathatott volna mindent. De ez mindegy is.

Jóval azelőtt, az idős Anna nagy kedvét lelte a kislány Anna zaklatásában, aki kedvenc céltáblájává nőtte ki magát gyönyörű és okos mivolta miatt. Anna asszony pedig durva, gonosz és irigy volt; gyűlölt mindent, ami szép és mindenkit, aki kicsit is jobb volt nála bármiben. Gonosz sógornője pedig támogatta a kislány zaklatásában, mert így legalább az ő gyermekeit békén hagyta. A kis Anna anyja pedig nagyon félénk volt és mondjuk ki: nagyon félt a ház úrnőjétől.

Anna asszony nem csak szóval bántotta a kis Annát, hanem verte is. Szinte minden nap megbüntette valamiért. Mindig talált okot. Büntetésképpen a radiátorhoz kötözte, anyjának pedig megtiltotta, hogy ételt vagy vizet adjon neki. Ezalatt a többi gyerek kábé bármit megtehetett, amit akart.

Az elkényeztetett kölykök kigúnyolták és megverték; a vén szipirtyó pedig csak mosolygott, ahogy bámulta őket. Egyszer csak a kis Anna elmenekült otthonról és a “Smokinova” utcán elütötte egy villamos.

A lány anyja belebetegedett a gyászba és megőrült. Elmegyógyintézetbe zárták, az öreg Anna és gonosz sógornője viszont egy könnycseppet sem hullattak érte. Pavlovnak volt egy szobalánya. Lyubov Fokina. Nem csak, hogy ő volt az az ember, aki a legközelebb állt a kis Annához, de legjobb barátja és védelmezője is volt. Lyubov teljesen odavolt a kislányért, annyira szerette őt. Mintha a saját lánya lett volna. Ezért aztán még jobban meggyűlölte az öreglányt, a gonosz sógornőjével együtt. Egyikőjükön sikerült is bosszút is állnia. Az idős Annán – megmérgezte őt.

A Forradalom csak a kezdet volt. A sógornő visszatért a férjéhez, akit épp kiengedtek a börtönből, így úszta meg Fokina bosszúját. Később örömmel fogadta a hírt, hogy az öreg “barátnője”, Anna Pavlov elhunyt. “Barátságuk” nem igazán adott okot arra, hogy gyászolja. Hiszen ő és a férje voltak az egyedüli örökösei (és persze a kis Anna anyja – ő viszont intézetben volt, ahol az egész életét is leéli majd). Fente a fogát a lakásra és a pénzre, de színre lépett az új állam, amely mindent elvett és kiosztotta a “saját emberei” közt. Így az ötös lakást is… minden becstelenségével együtt. Most pedig ez… Ó, és majd elfelejtettem! Anna fivére, felesége és két szörnyű gyermeke meghaltak egy autóbalesetben. A pénzügyminiszter meghívására meglátogatták őt a téli üdülőjében, ahol egy hetet töltöttek el. Síeltek, sült kacsával, kaviárral és heringgel kínálták őket. Aztán hazafelé menet megcsúszott a kocsijuk és lefordult az útról. Azt beszélik, hogy a Parlamenti tag elcsapta a gyomrát a sok étellel és ennek következtében elveszítette az irányítást a jármű felett, és így tovább… ugyan, ki a megmondója, hogy is történt valójában? –

Az idős ember befejezte a történetet, majd apró, bugyuta vállrándítással fordult Smoktunowski felé, aki dermedten meredt előre. Még mindig lebegtek előtte a mágikus diavetítő képei. Nem tudta, mennyi idő telt el: pár másodperc vagy néhány nap.

Szeme előtt a kis Anna képe úszott; mikor még mosolygott, mikor még szép volt. Aztán végignézte hanyatlását. Lejátszódott előtte, ahogyan az öreg Anna verte és a radiátorhoz kötötte… ahogy ijedt anyját fenyegette. Látta azt is, ahogy a másik, velejéig romlott nő terpeszkedett a lakásban a ronda, gonosz gyermekeivel. Aztán látta a kis Annát elfutni. Ki a lakásból, el a háztól… csak azért, hogy a “Smokinova” utcán egy villamos alatt találja magát.

Smoktunowski kinyújtotta a kezét és már majdnem rákiáltott, hogy “Vigyázz, kislány!”, de addigra már a konyhában állt és végignézte, ahogy Lyubov Fokina a mérget a vénasszony teájába csöppenti, majd az öreg nő rángatózása töltötte meg a tekintetét, ahogyan elhagyta testét az élet.

Végül testeket látott – szétszóródva egy autó körül. Messze, egy üres út mellett, hóval befedve. Aztán egy mentő tűnt fel előtte, ami után már nem látott semmit.

Smoktunowski megrázta a fejét és visszatért az utazásról. Nem a “Smokinova” utcai épület vette körül, ahogy azt a szegény agya gondolta. Most viszont éppenséggel nem az agya volt a legjobban használt szerve. Semmi olyat nem talált abban, ami történik vele, ami csak egy kis logikát is sejtetett volna, ezzel az agyát téve legkevésbé használt testrészévé. Úgy tűnt, most a szíve jön.

A “Partizánok” kávézó előtt álltak, de….

… az ajtó feletti cégéren a “Tisztelet” név szerepelt. Mindenki kicsit furcsa ruhákban járkált körülöttük – régimódi göncökben. Nem mintha a régi világ ruháit tilos lett volna viselni, de nem nézték jó szemmel azt, aki a hordásukra adta a fejét, hisz ezek már a régi rendszer szimbólumaivá váltak.

Ha valaki ezekben a ruhákban találná magát, úrrá lenne rajta az ijedtség és megszedné a lépteit, hogy minél hamarabb hazaérjen. Ezek az emberek viszont nem látszottak ijedtnek – nyugodtan sétáltak, nem bújtak el. Mi több, rengetegen voltak.

Látja, Smoktunowski? – Mondta az öreg mosollyal az arcán – Mindig is voltak jó és rossz emberek, mindig is lesznek. Az idők csak azon hangolnak, melyikből mennyi lesz. Valamint a rossz emberek romlottságának mértékén és a bátorságén, amit a jó emberek jóságukban mutatnak. De teljesen jó vagy romlott emberek? Ilyen nem létezik. Soha nem fog. Látja ott azt az embert? – mutatott egy kopasz, sötét öltönyös fószerre.

Igen.

Nos, ő egy gazdag örökös. Egy napot nem dolgozott életében. Nőkkel mulat. Olyanokkal, mint az öreg Anna Pavlov. Szórja az apja pénzét – a rettenetesen gazdag fabrikánsét, aki szintén módos gyártulajdonosok sarjaként örökölte a vagyonát. Kedvét leli benne, ha másokon csúfolódhat és élvezheti kínjukat.

A fickó most épp valami disznóságot kiáltott a pincérnőnek. Valamit, amiről ő úgy gondolta, hogy elméjének nagyszerűségét csillogtatja vele, de igazából olyasvalami volt, ami jól tükrözte a szexuális ismereteit a maguk valójában – talán a “primitív” és “gyerekes” jelzők írják körül a legjobban. A nő rá se hederített, ami tovább hergelte – mígnem talált egy másik áldozatot, akinek rikácsolhat, miután őt már eleget zaklatta.

A Forradalom elsöpri majd, – folytatta az öreg – és egy nap, amikor a Forradalmat is eltiporják, az emberek úgy fognak rá tekinteni, mint “a rezsim ártatlan áldozatainak egyikére.” A valóban ártatlan áldozatok családjai pedig azt hiszik majd, hogy közülük való. Hogyan is tudhatnák… És akkor nézze meg ezt itt! – az öreg egy félénk fiatalemberre mutatott, kinek vékony haja úgy festett, mintha valami elmebeteg vágta volna. – Ő lesz a Forradalom igazi áldozatainak egyike. Mindkettőjük emlékét ugyanúgy megtisztelik majd, de az undok fráternek a nevére is emlékezni fognak, ezt a szegény fiút pedig csak “a Forradalom ismeretlen áldozatainak egyikeként” ismerik majd. De hát mit lehet tenni…

Smoktunowski tovább nézte őket, és látta, hogy a gazdag férfi pont ezt a furcsa frizurájú fiút szúrta ki magának.

Hé, te! Mocskos csavargó, vonszold ide magad! – Kell egy rongy, hogy megtörölhessem a cipőmet. Úgy tűnik, véletlen leköptem. Ha-ha-ha.

Az idős ember összeráncolta a homlokát és így szólt:

Mielőtt odábbállunk, kicsit akár szórakozhatunk is, nem igaz?

Smoktunowski tudta, hogy az öreggel – valamilyen furcsa oknál, az univerzum milliónyi megcsavart törvényének egyikénél fogva NEM voltak ténylegesen azokon a helyeken, amiket bejártak, csupán megfigyelők voltak, akikről senki sem tudott. Úgy érezte, mindent egy kirakat mögül néznek, és minden, ami a másik oldalon történik – nem rá tartozik. Az élet filmmé változott a szemükben. Viszont, amikor egy festményben találta magát – az kicsit már neki is sok volt.

Majdnem felsikoltott ijedtében, de valaki megelőzte. Az előtte álló ember sikított.  Smoktunowski csak állt mozdulatlanul és hagyta, hogy agya feldolgozhassa a tényt, hogy valami hátborzongató, mégis csodálatos dolog részévé vált. Edvard Munch “A sikoly” című festményének hátterébe olvadt.

Előtte éppen a fiatal, kopasz bolondot látták a kávézóból. Arcát a tenyerébe temette félelmében és sikított. Elismerem – Én is úgy néznék ki, mint ez a szegény pára, ha valamilyen láthatatlan erő felemelne egy kávézó asztalától és egy festménybe gyömöszölne.

Smoktunowski és az idős ember így álltak mögötte és figyelték őt. Ma is láthatod őket, ha a festményre nézel.

Egy másodperccel később ismét a kávézóban álltak, de a kopasz férfin még mindig az az arc ült, ami a festményen. Elsápadt, majdnemhogy darabokra esett szét. A lelki békéje úgymond összezúzódott. Örökre. Később rengeteg orvos, jós, sámán és boszorkánydoktor érkezik majd messzi tájakról, hogy megpróbálják meggyógyítani, de sikerteleneknek bizonyulnak.  Amíg egy napon – a Forradalom után – a titkos rendőrség le nem tartóztatja majd, hisz mivel gazdag fabrikáns, így a nép ellensége is. Élete hátralévő részét elmeházban tölti majd. Miután az orvosoknak és nővéreknek elegük lesz a sikoltozásból (mindig síkítani fog, ugyanazon a hangon, újra és újra) egyikőjük – mindenki néma egyetértésével felvértezve – bead majd a páciensnek egy injekciót, ami pontot tesz földi útjának végére. Később a jelentésbe majd azt írják majd, halálának oka: fertőzés.

Mindez – ez a jövő is átfutott Egor Smoktunowski szemei előtt, de nem volt ideje, hogy átgondolja, mert egy szempillantás alatt ismét a “Partizánok” kávézóban találta magát, ahol ugyanazok az emberek vették körül, akiket varázslatos utazása előtt látott. Előtte ült az öreg is, az asztalon pedig egy közönséges sakktábla feküdt, ahol egyik bábu se mozdult meg magától, hacsak valaki nem lépett vele.

Maga…’ kérdezni akart, de torkán akadt a szó. Hogyan is fogalmazhatná meg?

Én… – felelte az öreg – magára vigyázok. Maga a feladatom, ha úgy tetszik. Akartam, hogy tudja: nem engedem, hogy bármi rossz történjen magával. Hogy nincs egyedül a legsötétebb órájában, Trafalminia legsötétebb perceiben sem. Akartam, hogy tudja, nem minden ember gonosz, akármennyire is kísértő hátat fordítani az emberiségnek és elhagyni ezt az életet. Tudom, hogy még mindig hezitál, hogy pontot tegyen-e földi útja végére, vagy sem, mint ahogy már megpróbálta. Tudom, azon töri a fejét, hogy átengedje-e magát a gonosznak, engedje-e, hogy ereje a Forradalom segítésére kényszerítse. Arra, hogy balga verseket és dalokat firkáljon, meg partizánokról szóló történeteket és egyéb hasonló szarságokat eszkábáljon, mint ahogy ezt sok más író tette és teszi. Jusson eszébe, hogy sokan csak félnek. Mindig voltak hasonló percek a történelemben. Így megy ez. Azt akarom, hogy megtanulja becsben tartani azt a kicsit, ami a magáé, hisz minden, amit lát – talán az utolsó, amit lát. Egy nap az is lesz. Azt akarom, hogy megtanuljon jobban örülni, és kevésbé gyűlölni. Amikor elönti a gyűlölet, bántja magát és korlátozza az alkotóképességét. Maga író – írjon! Csak ne írjon dicséretet a Forradalomról… kérem. A gyűlölet a gonosz szolgáinak való. Az, hogy melyik oldalon akar állni, a maga döntése. A gyűlölet csak elvonja… megvakítja.

Maga… – Smoktunowski ismét megpróbálta berúgni agyának motorját és abba az irányba terelni.

Igen, ez vagyok én. És gondot kell viselnem magáról. Ennyit adhatok önnek. Nem tudom önt elküldeni egy messzi országba, de tudok segíteni, ha ebből az országból szökne. Nem tudom magát híres íróvá tenni, de segítek, ha ír és dolgozik. A választás a magáé. Még az undor tengerében is. Nézze!

Ahogy ezt kimondta, az öreg maga elé mutatott. Smoktunowski követte tekintetével. Egyszer csak egy egzotikus, trópusi országban voltak. Ezek a dolgok viszont már nem igazán érdekelték Smoktunowski. Egy apró, mosolygó fiatal férfira nézett, akinek hiányzott az egyik szemfoga. Erős karjai voltak, izmai, akár a kötél, de nem volt magas. Haja fekete és borzas volt. Azonban az első dolog, ami szembetűnt, ha valaki ránézett, a mosolya volt. Mintha ő lett volna a “mosolyember”.

Hajléktalan. – Mondta az öreg. – Citromot árul az utcán, hogy ételt vehessen a környékbeli kóbor macskáknak és kutyáknak.

Az egzotikus országban ez a hajléktalan férfi mosolygott. Ami a szíve mélyén volt, kiült az arcára. Igen, a mosoly. Boldog volt, mint egy gyermek, ahogy nézte, miként eszik meg az állatok az ételt, amit épp most tett le eléjük.

Viszont ez itt – az öreg a másik irányba mutatott. Mikor Smoktunowski megfordult, már egy nagy irodában voltak, bőrszékekkel és egy nagy mahagóni asztallal. Az íróasztalon egy férfi terpeszkedett. Drága öltönyt és nyakkendőt viselve épp szivart pöfékelt, sanyarú arcot öltve. – Ez a fickó elvette a másik házát. Épp úgy, ahogy még sok más emberét. Ez a társadalom őt “sikeresnek” nevezi és jónak hiszi. A másikat rossznak titulálják. Bukott emberként tekintenek rá. Ezt itt a törvény védi a másiktól; távol tartja tőle, hogy az ne zavarhassa őt. Felhagy a hajléktalan a jócselekedetekkel? Vagy ez itt… gondol bármi jóra? A hajléktalan soha nem számít arra, hogy esélyt kapjon ilyenné válni, mint ez. Ez viszont retteg, hogy egy nap úgy végzi, mint az. Mindenki döntést hoz. Olvasta a Bibliát, Egor?

Hát ig…

Részeket olvasott belőle, még gyerekkorában, mikor még nem volt tiltva a vallás Trafalminiában. Unalmas volt, nemde?

De igen.

Látja, a Bibliára sokan úgy gondolnak, mint valamiféle használati útmutatóra. Azt hiszik, szó szerint kell venniük mindent, ami le van benne írva. Válogatás nélkül, csak tömni befelé a fejükbe minden szavát. De a Biblia ennél sokkal okosabb eszköz. Az élet és az emberek hamisítatlan tükre. Néhányan, akik olvassák, látják benne az agressziót, és tetszik nekik. A Bibliában – akár az életben – van minden. Jó, gonosz, minden! Azért van ott minden, hogy választhassunk. Néhányan imádják az Ótestamentumot agresszív törvényei miatt. “Szemet szemért”, mások gyűlölete, a haragos Isten. Mégis kereszténynek mondják magukat, és – ha kérdőre vonná őket – továbbra is ezt állítanák, akármilyen gyűlölet is lakik bennük. Azt mondanák “A Bibliában van!”. Mások a jó verseket látják a Bibliában. A jó tűnik a szemükbe. Azokat a dolgokat látják, amik arra sarkalják őket, hogy legyenek jók és szeressenek másokat. Ők egy olyan Istent látnak, aki azt mondja nekik, ne ítélkezzenek, hanem próbáljanak egyenlők és jók lenni. Furcsa, ugye? Mindkét fajta ember ugyanazt a könyvet olvasta, és más dolgokra lelt benne. Ez itt – az öreg a gazdag férfira mutatott, akinek szivar lógott a szájából – kereszténynek vallja magát és adakozik a templomban. Ez viszont – az öreg balra mutatott, ahol a hajléktalan állt – ateista és csak a kóbor állatoknak ad. De higgyen nekem, mikor azt mondom, hogy ez az ateista többet ér nekünk, mint ez a keresztény. Higgyen nekem! Tudnia kell, hogy akár az életben, a Bibliában is megadatik a lehetőség, hogy válasszon, mit lát meg, és mi tetszik magának. Hogy mit kövessen, és mit hagyjon figyelmen kívül. Az, hogy jó ember-e, rögtön láthatóvá válik abból, hogy mit szeret a Könyvben. Ha ütésre emeli kezét és ezt azzal indokolja, hogy “benne van a Bibliában”, akkor mindenki rögtön tudni fogja, hogy ön inkább a másik oldal kedvelője… – mondta az öreg és a lába alá mutatott.  – Én azért fohászkodom, hogy ne válassza ezt az oldalt. Hogy ne álljon a “Forradalom költői” közé. Azért is fohászkodom, hogy ne fejezze be az életét, mint ahogy próbálta. És hadd mondjam el magának: a Forradalmat is porba tiporják majd. Semmi sem tart örökké. De előtte még fel fogják ajánlani, hogy nekik dolgozzon, hisz jó író. Pozíciót, pénzt, lakást, villát, kocsit ajánlanak majd; még elcsábítani is megpróbálják gyönyörű titkárnőkkel. De jó érzésem van magával kapcsolatban. A Forradalom pedig… a Forradalom is útjára áll idővel.

Smoktunowski felemelte tekintetét, és a hiányzó fogú embert látta, a világ lenagyobb mosolyával. A furcsa az volt, hogy mintha a férfi is látta volna őt. Felemelte kezét és integetett, még mindig gyermeki lelkességgel mosolygott. Annyira integetett, hogy karja le is szakadhatott volna a válláról. Smoktunowski félénken visszaintett. Visszamosolygott.

Ne felejtse, Egor! Nem mindenki ördög, aki a pokolban lakik.

Miután ezeket a szavakat kimondta, az öreg eltűnt és vele együtt a hajléktalan, az egzotikus ország és minden más. Smoktunowski, az író ismét a “Partizánok” kávézóban találta magát, ahol egy csésze kávé fölött görnyedt, ami még mindig meleg volt. Szédült, össze volt kavarodva. Mintha csak egy különös álomból ocsúdott volna fel.

Smoktunowski! – Szólította meg egy hang, amitől majdnem felugrott a helyéről. Ahogy megfordult, ismét látta az idős embert.

Maga író – nem gondolja, hogy hatalmas klisé lett volna, ha minden így végződik? Hogy az egész csak álom volt… a képzelet szüleménye?

Az öreg ajkai a világ legörömtelibb mosolyára húzódtak.

Nem sakkozunk egyet? Van még egy kis időm.

Smoktunowski mosolygott.

Rendben. – kissé felemelkedett a székéből.

Ismét fehérrel?

Ismét fehérrel.

Felállították a sakktáblát és hozzáláttak a játékhoz.

És egy paraszt az E4-re? – kérdezte az öreg.

Téved. – mondta Smoktunowski és az E3-ra tolta a sakkfigurát. – Maga azt mondta, mindig van választásunk.

Ez igaz.

Azt nem tudhatom, hogy az öreg hagyta-e Smoktunowskit nyerni, vagy az új nyitómozdulat segített-e neki….

… De ezúttal Smoktunowski nyert.